A dombon ültem, azon a dombon,
amit egykor emberek emeltek,
hogy lomha nyugalmával tűrje,
hogy mások a tetejéről bámulják
a csillagokat és a holdat.
A dombon ültem, és figyeltem
a porban hancúrozó gyerekeket,
ahogy a térdükön sebek keletkeznek,
és ahogy a bokájukkal még érzik a pirkadat hűsét,
kobakjaikkal pedig az alkonyat
leggyengébb szellőit kavargatják
az űrben utazó hegedűszó dallamára.
Ahogy az utazás lényege az indulás
és a megérkezés között
néha megtorpanó időészletet,
éppen úgy, a düh ébredésének jele,
amikor felbukkannak az örvények,
amelyek olyan gyorsan szippantanak
be minket, hogy már csak arra eszmélünk,
hogy ostobán a gyűlöletben fetrengünk,
kapkodva félelemben rettegünk,
fagyos és gonosz rémálmok kísértenek,
múlt és jövő köt ellenünk szövetséget,
és nem jő igaz álom a szemünkre.
Belesuhanunk.
Holott az a mi csillangunk hamva, ami körülölel,
holott az a mi bársonyleplünk, ami simítja bőrünket,
holott az a mi bolygónk, ahol kavarognak a fellegek,
és közébük úsznak a világosságok és az igazságok,
holott az a mi viharunk és erőnk, ami a viszályt szítja,
hogy aztán a forgószelünk mindent felszippantson,
hogy aztán a rút és romlott gomolyagok végképp
összekavarják a napfényt, a szent tisztaságot.
De felfedezhetjük benne a pompát,
hogy megcsodáljuk, és emígy el is kerüljük.
Ismeretlen bolygók burka terül el előttem,
ahogy az ezüstnyár levelek fonákjai zenélnek a szemnek.
Nincs hunyása a remekművekből eredő remegésnek
a szívemben, aminek a rostjai a napban gyökereznek,
és amikor majd eljön a vad kitágulás, ugyanoda térnek majd meg.
Ami itt történik a mostban, az egészen kivételes,
és megkaparinthatatlan, mint a gyapotsarjak szöszének
karcos homálya az alkonyatban.
A csodára néztem, de nem pillanthattam meg,
mert mielőtt felocsúdtam volna a bűvületből,
hogy igen-igen, tényleg-tényleg megjelenhet;
lopva elillant, mint a hosszú úton dudorászó vándor minden vágya,
vagy mint a léggömbből szemlélődők legszebb álma,
mert az a legbecsesebb, ami itt honol, ebben a kedves valóságban.
Talán a bölcsek azért költöznek a sivatagba,
hogy az arra botladozó megkeseredettek kiszikkadjanak,
és a tiszta tanok kútjából merítve olthassák szomjukat.
Ugye mondtam, hogy az őzek óvatosak, szelídek,
szerény az étkük, könnyű a léptük, hisznek a füvek tüzének,
és ezért a hátuk mögé is látnak?
Ugye megsúghatom nektek, hogy a nemes baglyok
az éj leple alatt kitartón suhanva vadásznak,
és közben sohasem huhognak?
Ugye ti is sejtitek, hogy a csillagok sora nem ér véget,
de csak a kitüntetettek csiklandozhatnak meg bennünket?
Takarítottam az erkélyemet, és csak remélni mertem,
hogy olyan gondosan teszem, ahogyan az apró szentek
iparkodnak, hogy engedelmeskedjenek a megszokottnak,
mert ők fenyőfák alatt hálnak, és az éji ködöknek dudorásznak,
szeretteik a távolban ugyanígy heverésznek,
hisznek minden nesznek, amit a titokzatos mélység
elébük tár...
A tudat az egyén életében nem önámítás, tehát nem önpusztítás,
a tudat a helyét a mindenségben elfoglalja, és így mégiscsak tágulás,
azaz a tudat talán az embert alkotó anyag létében csak állomás?
A csillagok között feszülő vonzás éppen olyan, mint az ismeretet megragadó tudás?
Az óriás fekete lyukakban tomboló megmaradás éppen olyan,
mint a renddel és a szépséggel egyesülni akaró vágy?
Ami azon túl honol, és felülmúlja a valaha megtapasztalhatót,
az pont olyan, mint az ihlet, a fejekben kavargó és lappangó
képzelet-lehelet?
Kavargó és lappangó lehetőség a kincs felderítésére, megkaparintására
és birtokba vételére, hogy arany kanalakkal ehessük a vacsoránk,
hogy hűen szolgáljuk a szívünkbena kedves Vendéget,
és csakis Neki, csakis Neki zengjünk adomát.
Nem is én tettem be a tökéletlenség kapuját,
a feladat lezárult, és létrejött a kerek egész,
kiosontam a sötétségből, és
amikor visszanéztem, már csak a ragyogó óriást láttam,
a felülete sima, még porszemek sem tapadnak rá,
meghitten ül a helyén, mint az éppen lerakott tojás.
A héj mögött ott piszmogott a világmindenség.
Amit nem lehet kimondani, nem kell kimondani,
csak el kell gondolni, és hagyni kell, hogy elillanjon a szellőben,
és csak reménykedni szabad abban, hogy a furmányos
kavargás egyszer még visszahozza;
mert ha nem hozza vissza, akkor lehullt a porba,
hogy megtapodják és tovahordják, összekeverjék,
és az enyészettel tegyék egyenlővé,
mind bármilyen más szennyeződést,
ami akadályozza a gondolkodó munkát.
Semmit sem tudok úgy, ahogy a füvek és a rügyek
tudják, hogy mikor kell kisarjadni,
és nem is lehetek soha olyan bölcs, mint a füvek és a rügyek,
akik nem lázadnak fel a pusztulás ellen,
hanem elszáradnak és zörögve törnek össze,
majd új palántákat ringatnak bőszen.
A csillag megfigyelése kapkodás,
a tejútakról való elméletalkotás: önámítás,
a kivételesség megélése egyszerre álom és lázadás.
A csillagba olvadás valóság,
a tejútak parányi porszemeivel elegyedni: küldetés,
a varázslatról regélni komoly komolytalanság.
Alig tapintható
Van, ami finomabb, mint a mezei út pora,
ami zsengébb, mint a fiatal bogarak röpte,
ami puhább, mint a szellő simogatása a pitypang bóbitáin,
ami ringatóbb, mint nagymamám altató dalának
emléke mélyen hátul a sütnivalóm bugyraiban,
ami tisztább, mint a zúzmókat éltető erdei fuvallat,
ami üdébb, mint a forrásvíztől csurmos
madárka ugrándozása;
az a távoli csillagbirodalom összragyogása,
és titokzatosan megfejthető üzenete,
az az időn végigvonuló, de a térben csak gubódzó
élet izgalmas rejtelmessége,
az a tudat örök létezésre,
és az érzékek végtelenségre
vonulása,
és az ébernyi kisfiam
öklének kinyílása,
ölünkben elköltött bölcs pihenése,
valamint alig tapintható szemöldököcskéje.
Becs
- a rablók titkos tanítása -
A lopótökfejű ember - legyen Lofem - nem volt okos, nem volt szép és nem is volt gazdag, de ez talán nem is olyan lényeges, mert lehetett volna egészen más is.
Lofemnek nem mondták, hogy becsülje meg önmagát, és ezzel nem tették félresikeredetté.
Sok ember ment tönkre azért, mert sokan folyton ezt mondogatták nekik.
Lofemnek csak azt sugalmazták, hogy becsülje meg magát. Előtte egy nemes példa járt, aki emígy sugalmazott. Szó nélkül tanított. (Ezt a szülők előre látásának nevezik egyesek. Tehát nem szerencse ez. Az sem balszerencse, ha szülők nincsenek.)
Lofem egy hűvös este hazafelé tartott, melegre vágyott és nyugalomra a zűrzavaros fagy után. Az utat szegélyező lámpák alig pislákoltak.
Három rabló állt akkor Lofem elé. A rablók árvák és elkeseredettek voltak, mert elűzték őket. Engedelmeskedtek az elűzetésnek, és ezt nagyon bánták. A rablók bántalmazni akarták Lofemet. A testét akarták megsérteni, hogy a lelkéhez férhessenek, hogy táplálhassák önnön éhes lelküket.
- Csak egyet engedjetek meg, mielőtt megtámadtok. Hadd vetkezzem le az önbecsülésemet, hogy veszélyes lehessek.
A rablók pislogva vártak. A súlyos csendben a tücskök ciripeltek, és az út menti fákban percegtek a szúk. (A szúk azért esznek, hogy mozoghassanak, és azért mozognak, hogy ehessenek. Így élnek, sanyarú sors ez. Kinek még a sorsa ilyen?)
- Bocsássatok meg. Ez egyszerűen nem megy, nem vetkezhetem le az önbecsülésemet.
A rablók tanácstalanul egymásra néztek, és hirtelen az elűzőikre gondoltak, hogy mennyire szerették az elűzőiket. Lofem hazament, a szomszédjai hangosan veszekedtek.
- Nincs egy épeszű gondolatod! - szólt egy fiú az anyjának.
- Ép gondolatom volt, hogy megszültelek, és bármennyire is gyűlölködsz, ebben soha nem fogok kételkedni! - felelte az anya.
- Ó, drága édesanyám! Kérlek, bocsáss meg! - és ifjúi zokogást hallott Lofem.
A rablók kiderítették, hogy hol lakik Lofem. Földre szegett tekintettel kopogtattak nála.
- Vajon kinyitja?
- Vajon megutált minket?
- Vajon megvigasztal minket?
A susmorgásra Lofem kinyitotta az ajtót.
- Na gyertek!
- Mi az önbecsülés? - kérdezte az első.
- A tölcsérgombák repülése. - hangzott a válasz.
- Repülnek a tölcsérgombák? - hitetlenkedett a másik.
- A repülés lényege nem a magasság, hanem az élmény. - zengett a válasz.
- Hogy foglalnád össze ezt az élményt? - faggatta a harmadik.
- Ez az élmény a hit igazságáról való végső megbizonyosodás. Ez az élmény ugyanakkor a bátor tett utáni megnyugvás is. - rebegte Lofem, és maga is elcsodálkozott, mert nem volt meggyőződve arról, hogy valóban ő szólott. (Belőle szólt a Legek Legje.)
Lofemet Önbecsülőnek is nevezték.
Minden emberben él egy istenváltozat,
avagy az isten mindenkinek más arcát mutatja,
avagy a világmindenségben nem egyenletesen oszlik el a tudat,
mint ahogy a világ kezdeti tömege és a fénysebesség állandó,
- csak egy állandó, amely rengeteg értéket felvehetett volna -,
avagy a párhuzamos valóságok egyikében élünk,
- holott a valóságról alkotott képzet csak tőlünk függ -,
avagy isten ezer van, de csak egyikük tökéletes egy az egyben,
- holott a hitünk ereje, parazsa és tudatossága a hűségünktől függ -,
amiképpen, ha én úgy akarom, önkényesen képzelem el az istent,
azonképpen az isten-ember-gép láncolat is folyatólagos,
vagyis a hit az egyetlen út, és a többi út hihetetlen.
Reggel jöttem az úton, és egy teknős haladt előttem keresztbe,
átléptem, de megtorpantam, és visszamentem hozzá,
mereven bámult, mintha aludna vagy el lenne révedve,
ujjaim végével megsimogattam a hátát, és megkérdeztem, hogy:
„Hogy kerülsz ide?”
Ahogy guggoltam felette, a hasamban megmozdult a magzat,
a teknős mintha észrevette volna, a tekintetét odaszegezte,
felemeltem, és rátettem a köldökömre,
nem tudom, miért tettem ezt, mert valójában nem tettem,
hanem csináltam,
játékosan cselekedtem, nem szilárd szándékkal.
„Érzed?”
Forróság töltött el, a szívem nagyot dobbant,
be kellett hunynom a szemem,
és behunyt szemmel a csillagos égre lettem figyelmes,
nem csak szikrázó pontokat láttam,
hanem táncoló és ringó gombákat is,
tekergőző, nyúló, pöndörödő polipkarokat,
könnycsepp alakú, felvillanó virágszirmokat,
és egy halványan fénylő gyermeki arcot.
„Hoppá!”
A hatalmas gyermeki fej felocsúdott,
jobbra, majd balra fordult, és kinyitotta a szemét,
rám pillantott, elmosolyodott, és hosszú ideig nézett,
csücsörítette az ajkát, mintha csókot küldene felém,
nevetnem kellett, és megborzongtam.
„Hé, te teknős!”
Az éjből kibontakozott a kisded egész teste,
térdét a mellkasa elé húzta, és hadonászott kezecskéivel,
a teknős a pocakomon közben izgett-mozgott,
és az apró karmaival kaparászott, csak férjem csiklandozott így,
gurguláztam, és dúdolni kezdtem.
„Ejnye!”
Lassan a mennyei pompa szertefoszlott,
a gyermekem hátat fordított, mintha aludni térne,
inogva távolodott, foltszerűvé vált,
majd egy parányi csillaggá zsugorodott,
gyengéden megfricskáztam a teknős orrát.
„Te csinálod?”
Tami a koldus és csavargó az utcán halt meg a sárban. Részegesen élte le utolsó éveit, és leginkább a lustasága akadályozta meg abban, hogy elkerülje a sorsát. De hát a sorsot nem lehet elkerülni. A sorsot nem lehet elkerülni.
Tami sorsa még csak egy kérdés volt,
amikor először Tami elé állt. Így szólt:
"Nézd Tami, a szüleid gazdagok. Iskolába küldtek. Azért jöttem, hogy majd emlékeztesselek. Most megkérdem, hogy tanulni akarsz, vagy játszani a többi gyerekkel?"
"Játszani." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Amikor másodszor Tami elé állt, így szólt:
"Nézd Tami, itt ez a lány, szeszélyes, de senki sem hibátlan, ő legalább szeret téged. Alkalmazkodsz hozzá, vagy jöjjenek még csajok?"
"Jöjjenek még." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Amikor harmadszor Tami elé állt, így szólt:
"Nézd Tami, jó munkát találtál, ha tanultál volna, lett volna jobb is, de ezt el kell fogadnod. Nézd, milyen erényes a főnököd! Betartod a parancsait vagy lógsz?"
"Lógok." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Amikor negyedszer Tami elé állt, így szólt:
"Nézd Tami, a feleséged fogatlan és kövér. Ha jobban keresnél, szebb asszonyod lenne, de a feleséged két gyermekkel is megáldott. Viseled vele együtt a terhet vagy kortyolsz?"
"Kortyolok." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Amikor ötödször Tami elé állt, így szólt:
"Nézd Tami, a feleséged rokonsága összefogott ellened. Azt mondják maguk közt, hogy még megemberelheted magad, de ez volt az utolsó húzásod. Hallgatsz rájuk, vagy téged már nem érdekel?"
"Már nem érdekel." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Amikor hatodszor Tami elé állt, így szólt:
"Nézd Tami, most már elhagyott a családod. Kitettek a hajlékodból. Vállalsz napszámot, vagy továbbra is csavarogsz?"
"Csavargok." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most elrakom." - szólt a sors.
Nem sokkal ez után jött hetedszer:
"Nézd Tami, beteg vagy, gyenge már a szíved, a májad összezsugorodott, lábad-karod alig mozog, kihagy az emlékezeted is, s jönnek a fagyok. Könyörögni fogsz az irgalomért valahol, vagy megfagysz?"
"Megfagyok." - szólt Tami.
"Tehát lustálkodsz. Ezt a döntésedet most a többi mellé teszem, és mindet odaadom neked, hogy nézegethesd őket." - szólt a sors.
Ekkor a sors elenyészett.
"Hol vagyok?" - kérdezte Tami.
"Otthon" - szólt a válasz, mintha Tami anyja felelt volna a tűzhely mellől, de nem ő volt.
"Élek vagy maghaltam?" - kérdezte Tami.
"Élsz." - szólt a válasz, mintha egy erdőbeli sétán a hegyek mögül hallotta volna a hangot.
"De hisz, ez egészen más!" - szólt Tami.
"Egészen más." - szólt a válasz, mintha egy jóbarát lenne, aki láthatatlanul kísérte volna végig az egész életén.
"Az vagyok, aki eddig voltam?" - kérdezte Tami.
"Egészen más." - szólt a válasz, mintha egy bölcs tanító felelt volna, aki annyira meggyőző, hogy mindent el lehet neki hinni.
"Van itt sors?" - kérdezte Tami.
"Nincs." - csengett kurtán a válasz, mintha egy gyönyörű, fiatal lány kacagott volna, aki annyira szép, hogy nincs arra földi szó.
Nincs arra földi szó.
"Itt gyűlik minden jó, amit tettem, és amit nem tettem meg,
itt gyűlik minden bölcsesség, amit tanultam, és amit nem tanultam meg,
itt gyűlik minden szépség, amit láttam, és amit nem láttam meg?" - kérdezte Tami.
"Itt" - bongták-duruzsolták a hangok.
A hangok.
"Itt vannak a válaszok a kérdéseimre?" - kérdezte Tami.
"Én vagyok a válasz minden kérdésedre." -
szólt a végtelen, aki akkor szólt.
Aki.
A döntésgyöngyök ott forogtak Tami előtt,
lassan, gyűrűben pörögve.
"Válassz magadnak alakot!" -
suhintotta meg a kimondhatatlan, aki akkor suhintott.
Aki.
"Íme Tami Egy, aki erényben nem szenved hiányt, családos, gazdag, nemes és szép." -
porzott a beláthatatlan, aki akkor porzott, és az első döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Két, aki nem nemes, és nem is gazdag, de egy egész vallást alapított." -
rivalgott a felülmúlhatatlan, aki akkor rivalgott, és a második döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Hár, aki szegény az erényekben, de szorgalmas, és palotában lakik." -
cikázott az utolérhetetlen, aki akkor cikázott, és a harmadik döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Négy, aki körül hemzsegnek a bujábbnál bujább hercegnők, és folyton a kívánságát lesik." -
dorombolt a megfejthetetlen, aki akkor dorombolt, és a negyedik döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Öt, aki rettegést keltett, ha csak egyszer pillantott, és pislantása maga volt a halál." -
zengett a diadalmas, aki akkor zengett, és az ötödik döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Hat, akinek ölnie kellett volna, ha marad, de ő elvándorolt, és látta az egész világot." -
hegedült a meghódíthatatlan, aki akkor hegedült…
["Inná, Inná! Inná, Inná!" - dalolta.
Inná-Inná.
Halálos fenyegetés ez?
Fenyegető bók ez?
Bókoló meglepetés ez?
Meglepődő száguldás ez?
Száguldó megdöbbenés ez?
Megdöbbenő ráismerés ez?
Ráismerő táplálkozás ez?
Táplálkozó növekedés ez?
Növekvő észlelés ez?
Észlelő rettegés ez?
Rettegő kacagás ez?
Kacagó tombolás ez?
Tomboló folyás ez?
Folyó álmodás ez?
Inná-Inná?]
… és a hatodik döntésgyöngy felragyogott.
"Íme Tami Hét, az őrült művész, aki vad volt, nem vetette meg a veszélyes kalandot?" -
huhogott a kihívhatatlan, aki akkor huhogott, és a hetedik döntésgyöngy felragyogott.
"Ezek nekem nem jók, egyiket sem választom,
a gyöngyök fényei együtt ragyognak csak úgy,
ahogy az én művem ragyog,
a rossz döntéseimet magam hoztam,
ők mondták ki bennem, hogy én én vagyok,
én vagyok,
a saját alakomat választom, lehet?" - kérdezte Tami, a koldus és csavargó.
"Lehet." - ölelte meg Tamit a mosoly.
"Eddig mindenki így felelt." - mosolygott Tamira az ölelés.
"Ezt gondoltam." - szólt Tami a mosolyban.
"Ezt hittem." - szólt Tami az ölelésben.
Ölelésben.
