A kerek egész
Nem is én tettem be a tökéletlenség kapuját,
a feladat lezárult, és létrejött a kerek egész,
kiosontam a sötétségből, és
amikor visszanéztem, már csak a ragyogó óriást láttam,
a felülete sima, még porszemek sem tapadnak rá,
meghitten ül a helyén, mint az éppen lerakott tojás.
A héj mögött ott piszmogott a világmindenség.
Amit nem lehet kimondani, nem kell kimondani,
csak el kell gondolni, és hagyni kell, hogy elillanjon a szellőben,
és csak reménykedni szabad abban, hogy a furmányos
kavargás egyszer még visszahozza;
mert ha nem hozza vissza, akkor lehullt a porba,
hogy megtapodják és tovahordják, összekeverjék,
és az enyészettel tegyék egyenlővé,
mind bármilyen más szennyeződést,
ami akadályozza a gondolkodó munkát.
Semmit sem tudok úgy, ahogy a füvek és a rügyek
tudják, hogy mikor kell kisarjadni,
és nem is lehetek soha olyan bölcs, mint a füvek és a rügyek,
akik nem lázadnak fel a pusztulás ellen,
hanem elszáradnak és zörögve törnek össze,
majd új palántákat ringatnak bőszen.
A csillag megfigyelése kapkodás,
a tejútakról való elméletalkotás: önámítás,
a kivételesség megélése egyszerre álom és lázadás.
A csillagba olvadás valóság,
a tejútak parányi porszemeivel elegyedni: küldetés,
a varázslatról regélni komoly komolytalanság.
