Nekünk teremtett fénysebesség – A tiszta tanok kútja
Ismeretlen bolygók burka terül el előttem,
ahogy az ezüstnyár levelek fonákjai zenélnek a szemnek.
Nincs hunyása a remekművekből eredő remegésnek
a szívemben, aminek a rostjai a napban gyökereznek,
és amikor majd eljön a vad kitágulás, ugyanoda térnek majd meg.
Ami itt történik a mostban, az egészen kivételes,
és megkaparinthatatlan, mint a gyapotsarjak szöszének
karcos homálya az alkonyatban.
A csodára néztem, de nem pillanthattam meg,
mert mielőtt felocsúdtam volna a bűvületből,
hogy igen-igen, tényleg-tényleg megjelenhet;
lopva elillant, mint a hosszú úton dudorászó vándor minden vágya,
vagy mint a léggömbből szemlélődők legszebb álma,
mert az a legbecsesebb, ami itt honol, ebben a kedves valóságban.
Talán a bölcsek azért költöznek a sivatagba,
hogy az arra botladozó megkeseredettek kiszikkadjanak,
és a tiszta tanok kútjából merítve olthassák szomjukat.
Ugye mondtam, hogy az őzek óvatosak, szelídek,
szerény az étkük, könnyű a léptük, hisznek a füvek tüzének,
és ezért a hátuk mögé is látnak?
Ugye megsúghatom nektek, hogy a nemes baglyok
az éj leple alatt kitartón suhanva vadásznak,
és közben sohasem huhognak?
Ugye ti is sejtitek, hogy a csillagok sora nem ér véget,
de csak a kitüntetettek csiklandozhatnak meg bennünket?
