Csakis Neki
Takarítottam az erkélyemet, és csak remélni mertem,
hogy olyan gondosan teszem, ahogyan az apró szentek
iparkodnak, hogy engedelmeskedjenek a megszokottnak,
mert ők fenyőfák alatt hálnak, és az éji ködöknek dudorásznak,
szeretteik a távolban ugyanígy heverésznek,
hisznek minden nesznek, amit a titokzatos mélység
elébük tár...
A tudat az egyén életében nem önámítás, tehát nem önpusztítás,
a tudat a helyét a mindenségben elfoglalja, és így mégiscsak tágulás,
azaz a tudat talán az embert alkotó anyag létében csak állomás?
A csillagok között feszülő vonzás éppen olyan, mint az ismeretet megragadó tudás?
Az óriás fekete lyukakban tomboló megmaradás éppen olyan,
mint a renddel és a szépséggel egyesülni akaró vágy?
Ami azon túl honol, és felülmúlja a valaha megtapasztalhatót,
az pont olyan, mint az ihlet, a fejekben kavargó és lappangó
képzelet-lehelet?
Kavargó és lappangó lehetőség a kincs felderítésére, megkaparintására
és birtokba vételére, hogy arany kanalakkal ehessük a vacsoránk,
hogy hűen szolgáljuk a szívünkbena kedves Vendéget,
és csakis Neki, csakis Neki zengjünk adomát.
