Az örvények felismerése
Ahogy az utazás lényege az indulás
és a megérkezés között
néha megtorpanó időészletet,
éppen úgy, a düh ébredésének jele,
amikor felbukkannak az örvények,
amelyek olyan gyorsan szippantanak
be minket, hogy már csak arra eszmélünk,
hogy ostobán a gyűlöletben fetrengünk,
kapkodva félelemben rettegünk,
fagyos és gonosz rémálmok kísértenek,
múlt és jövő köt ellenünk szövetséget,
és nem jő igaz álom a szemünkre.
Belesuhanunk.
Holott az a mi csillangunk hamva, ami körülölel,
holott az a mi bársonyleplünk, ami simítja bőrünket,
holott az a mi bolygónk, ahol kavarognak a fellegek,
és közébük úsznak a világosságok és az igazságok,
holott az a mi viharunk és erőnk, ami a viszályt szítja,
hogy aztán a forgószelünk mindent felszippantson,
hogy aztán a rút és romlott gomolyagok végképp
összekavarják a napfényt, a szent tisztaságot.
De felfedezhetjük benne a pompát,
hogy megcsodáljuk, és emígy el is kerüljük.
