Elcsendesedett
Az elcsendesedés nem az elmúlás,
és nem is a halálvágy, nem az öngyilkosság,
vagy nem az önkárosítás.
Az elcsendesedés nem visszavonulás,
és nem is bezárkózás, nem a távolságtartás,
vagy nem a hallgatás.
Az elcsendesedés nem a némaság,
és nem is a gyávaság, nem a feladás,
nem is az elkeseredés, nem a megrettenés,
vagy nem a tagadás.
Az elcsendesedés talán alázat,
a mindennapok zajának dallamára lejtett, láthatatlan tánc.
Ha az elcsendesedett szemébe nézel,
ott láng lobog, és onnan az erős megtartás sugárzik
örvényszerűen kavarogva, és a mennyei kürtök
zengésére váltakozva, ahogy a távoli bolygók
keringenek egymáson csodálkozva.
Közületek sokan hegyekre másznak,
hogy megpillantsák a nyugalom vonulását,
mert a lenti izgatottság kápráztató
varázsát nem állhatják, és megrázkódnak.
Az elcsendesedett ezzel szemben mindig ott zsibong
a forgatagban, és mégis a csillagok közé hág.
Néhányan közületek az erdőkbe zarándokolnak,
hogy megfigyeljék az élet kibontakozását,
és a létezés burjánzását,
mert a kinti sivárság kongásában
csak a kínzó szűkölködést tapasztalják.
Az elcsendesedett mindezek dacára
magába szívja a nyomor dohos páráját,
de a belül izzó palotájában zavartalanul
ott honol a pompázatosság.
