Virágaink kelyhében
Ahol én járok, az a múlt.
Ahol az én szekerem gurul, az a bejáratott út.
Ahol én szökdécselek, az a titokzatos és varázslatos út.
Én azt hiszem, hogy jártam már ott, de úgy tudom, hogy rá sem tettem a lábam.
Ez bizonyítja, hogy a tudás véges és felülmúlható.
A tudással szerzett ismeret megvakult, többet ér a sejtés.
Serényebb, szerényebb.
Igen,jártam ott, a múltbéli úton, még annak előtte,
hogy megszülettem volna.
Más kornak kölykeként lopakodtam arra.
Máshogy öltözködtek az emberek.
Más szavakat használtunk.
De ugyanúgy lépkedtünk, ugyanúgy daloltunk, és ugyanúgy sóhajtoztunk.
Harangokkal a kezünkben, játszva bukfenceztünk, és nótáztunk.
Ott voltam a múltban, és az derengett nekem, hogy még nem születtem meg.
Valami emlékeztetett erre a tényre, de csak emlékeztetett,
ugyanis sokkal biztosabb voltam ennél abban, hogy a bejáratott úton járok.
Ugyanakkor elkápráztatott, hogy az út titokzatos és varázslatos is egyben.
Halkan hullámzó út, és súlytananul simogató út.
Ó, az út egy patakparton vitt engem,
a tavaszillatú napsütésben, amikor kibújik az,
ami korábban lelohadva pusztult.
És hallottam, ahogy mondják: „Íme, itt vagyunk!
Itt lapulunk a pitypangokban és az aranyesőkben.
Hintázunk a bodzában, az akácban és az orgonában.”
„Virágaink kelyhében ott honol a gyermekkor,
de együtt lakik a forrongással és a bölcsességgel;
mindegy, hogy melyik nedűt iszod.
A nedű ragyog, és hozzád szól.”
Ragyogott az a nedű, ahogy hozzám szólt,
és én lefordítottam nektek azt, amit mondott.
