Tapodtam ezt
Tapodtam ezt a hatalmas gömböt,
lettek hegyek, hegek, folyók és öblök,
de nem leltem meg, hogy miért lélegzek,
nem akartam élni már, hiszen minek.
Aztán amikor a virágok már a hátamon nőttek,
kiszipolyoztak, megtapostak egyesek,
mások pedig harsogtak, kurjantottak, hogy nekem annyi,
nekem lőttek, jöttél te, és arra gondoltam,
hogy most itt az ideje búcsút mondani,
mert ennél kellemesebb már nem fog bekövetkezni,
mehetünk a csillaghidakra bukfencezni.
És íme, látlak, beléd látok, hogy engem tapintasz,
simítasz akkor is, ha elvetemültségemben nem hederítek rád,
szorítasz, tartasz, ha az álmokba merülök, kinyaggatsz,
nem hagysz teret a búslakodásnak, mert mások lettünk egymásnak,
és rettegnem kell, hogy meg ne haljak, el ne vesszek innen,
ringhassak tovább, kacaghassak, hogy belém csimpaszkodhassál.
