Umba umba umbabam
Kiürültem, nincs bennem semmi sem, nincsen ami elzöngétlenítené a csengésem.
Az én énekem már azzal a dallal rokon, ami mindenütt hallatja magát.
Az én halálom már nem okozhat akkora változást, hogy nem akarhatnám.
Büszke vagyok, könnyeden, lebegve, mégis súlyosan, irdatlan tömeggel elsötétítem a napot,
így éppen én vagyok az, aki a ragyogásra homályt borítok.
A homályban ti csak botladoztok, akárhogy tapogatóztok erőtlen karjaitokkal.
Mintha csak bábuk lennétek: ha elestek, zörögtök, koppantok és recsegtek.
Ha én esek el, akkor nem kelek fel, mert a felkelés a nap sajátja.
Tudnotok kell, a napotok engedelmes, és nem bír akarattal.
Olyanok akartok lenni, mint a zúduló áradat,
vagy az az egyetlen cseppecske, amelyik egyhelyben marad?
Az áradatban nincs tudat, az áradatban nincs akarat,
és az áradatban kínos várakozás sincs.
Minden, ami tapintható, az áradat-létre törekszik.
A tudat éppen annyira adott, hogy fel tudjam fogni az áradatot.
A tudat nyitott, a tudat kivételes, és a tudat véges.
A tudott tudat elenyészik.
El ám!
Ezért az egyetlen igaz akarás a halálba vezet.
