Eltemeti őket
Aki költőnek érzi magát, az elmondja, amit lát,
szabadságot érez, és végül megcsúfoltatást.
Aki költőnek hiszi magát, az megosztja a tanulságot,
a végtelenbe fonja magát,
mégis kínok között hagyja el az észlelt világot.
Aki költőnek hirdeti magát, az nyomorral harcol,
és dacol a szörnyek lehelet-lángjával,
nem remeg meg a hallatlanok sugalmazta fagyban,
végül száraz nyárfelevélként hull alá.
Ó, az igaz költő táncol az ifjúsággal,
bólogat a zene érverésének ütemére,
a szívét koncként keselyűknek dobja.
A vak költő szemében fény csillan,
buta káromkodás,
suta álmodozás,
bénító hevű tivornyákban fürdik,
mint a gombász, tudja, hol terem a varázs,
de mikor megkaparinthatná, rútul kirabolják.
A bölcsben mindez ott parázslik,
korán ébred, lankás ösvényeken lépked,
elmerül a csillagokban,
inkább nem szól semmit,
ha megismeri a régi gondolatait,
eltemeti őket, és megelégszik.
