Fliegauf Gergely versei - gombaságok

Tudattal lépni le

Azt gondolni, hogy nincs üteme a bolygó forgásának, merő balgaság,

mert amit megteszel a nap alatt, az nem a nap alatt teszed, hanem körülötte keringve,

és amit ki mersz mondani a tanoncok vallatásának engedelmeskedve,

azt valójában a lágyság húzta elő belőled simogatóan könnyed fonalán,

és amit fel mersz fedezni, amikor csámborogsz az izzó bokrok között,

az nem holmi feletted álló, parancsoló, és égi rettegést keltő,

szigorsággal megtelt tornyosulás,

hanem a tudatod ősi képessége

a valóság szikár falai mögé tekintésre,

a megbúvó megpillantására,

ahogy halad, tágulva búg és serceg,

hogy feleméssze minden gyötrődésed,

és kioltsa idegsejtjeidből a feszültséget.

Jönnek, jönnek vissza a diadalmas évek, egyre sorra,

itt toporzékolnak előttem, hogy ismét beeresszem őket,

kedvelem őket, és hímes nyoszolyát kínálok elébük,

hogy soha elásni ne merjem őket, hogy pompás megjelenésük

folyton csak intsen,

hogy kitárul a világ,

és  képes leszek

tudattal lépni le.

Nem is villan

Hogy korábban bánatos voltál,

és úgy vélted, hogy a szíved sötétre sorvad,

a könnyeid nem apadtak, hanem megégették mocskos arcodat,

a csontjaid a rohanásban megfeszültek és tiltakoztak,

törni akartak, hogy múljon el a kín,

ne ízzon tovább, ami parázslik,

és szivárogjon megnyugvás

a fiatalság haláltáncot járó rügyei közé,

de nem szivárgott, és nem oszlott el a ríkató emlék,

mert az őskorban lerepesztettek a csendes szikláról,

amit öreg fák gyökerei fontak, és üde párák cseppeztek pikkelyesre,

amikor ríttál, nem sejthetted, hogy eltörtél,

és nem a romlást átkozod, nem az elfecsérelt ölelések nyúznak,

hanem valami titok a múltban, ami nem hagy fel a derengéssel,

nem is lohad, és nem is villan.

Elfogadni végre a tökéletességet

Nem ismerheted fel a gyermekkort,

amikor eléd tárja az élet,

mint ahogy nem érzékelheted a tökéletességet,

amikor lassan álomba ringat,

pedig ha csak lehunyod a szemed, rögtön távozol innen,

valahova messze, ahol az aranycseppeket a gombákra szórják,

és ahol az édes éjben körbenézhetsz, és nem látsz mást,

csak azt, ami a szívedet melengette valamikor,

amikor még csak néhányszor utaztál körbe a napunk körül.

Kikerülni belőle

Aki szól, annak elhal a hangja,
és egy idő után senki sem hallja,
aki viszont nem cáfolja meg a valóságot,
békét lelhet hányattatásai közepette.

A gyermekkor valósága a gyógyító kéz,
örök rejtély ez, ne is kérdezd, hogy miért.
Az ifjúság lázadása ködhomály,
kikerülni belőle felbecsülhetetlen, de mégis veszteség.

Az érettség fényes ékszere a gyermek,
az időskor könnye az emlékezés,
az aggkor alabástrom felejtés.

A pillanat irgalmas ereje a nyugalom,
ahogy a pók száll alá láthatatlan kötelén,
és hagyom, hogy ringjon:

Az álom soha be nem bizonyuló reménye az újjászületés,
mert a tudat lényege a folytonos, szakadatlan ébredés.

Tapodtam ezt

Tapodtam ezt a hatalmas gömböt,

lettek hegyek, hegek, folyók és öblök,

de nem leltem meg, hogy miért lélegzek,

nem akartam élni már, hiszen minek.

Aztán amikor a virágok már a hátamon nőttek,

kiszipolyoztak, megtapostak egyesek,

mások pedig harsogtak, kurjantottak, hogy nekem annyi,

nekem lőttek, jöttél te, és  arra gondoltam,

hogy most itt az ideje búcsút mondani,

mert ennél kellemesebb már nem fog bekövetkezni,

mehetünk a csillaghidakra bukfencezni.

És íme, látlak, beléd látok, hogy engem tapintasz,

simítasz akkor is, ha elvetemültségemben nem hederítek rád,

szorítasz, tartasz, ha az álmokba merülök, kinyaggatsz,

nem hagysz teret a búslakodásnak, mert mások lettünk egymásnak,

és rettegnem kell, hogy meg ne haljak, el ne vesszek innen,

ringhassak tovább, kacaghassak, hogy belém csimpaszkodhassál.

Az idő tagadása

Látni az események sodrát,

hogy rendben van teljesen,

és nem rántott ki semmit sem,

hanem éppen ellenkezőleg:

mindent helyre tett.

Nem siklott ki semmi sem,

csak a düh párolgott tova,

és amit itt hagyott, az csak

a kábán táncoló nyugalom,

a gombakalap alatt lakó

tevékeny és termékeny lustaság.

Az egész énem másolat,

az egész lényegem változat,

minden, ami vagyok, benne van ebben a pillanatban,

mégis rendben van.

Szaggatva sírok, ahogy feldereng a múlt,

mint a jelen építőköve, mint a tetteim elődje,

a folytonosság barangolása és tévelygése.

Körbenézek, és mind, aki méhből született, mellettem pihen,

rengetegen, a mennybe megyünk ennyien.

Az idő tagadása a béke megvallása,

maga az élet, tisztán és biztosan.

Tekints le rám, szemnek szelíd

Szeretet és tisztaság a testiség,

mert minden, ami ezen kívül áll, csak feszültség

és függőség.

A megkeseredés lelki függőség,

gyümölcs nélküli termés és megvetemedés,

bogáncsokon hempergés a testi függőség,

élvezetbe átcsapó önmegsemmisítés,

de mind közül a legádázabb a szellemi függőség,

rémek között fetrengés és maró idegenség.

Fuvoladallamokkal átitatott hűs párnán

pihen a víg emlékekkel teli halálvágy.

Utazás a táj felett, és bölcs társamnak mutatom,

hogy a hegyek lélegeznek,

és a pára a langyos lepedőjük,

a fák lebegnek, és itt úsznak a madarak is,

csőrükből áramlik az áldás, amiben mi magunk fürdünk.

A káprázatos álomból azt veszem el, amit megérdemlek,

hogy a valóság hűsítsen, nehogy fagyos jégcsapokkal nyársaljon fel.

Régen zengett tanítások újbóli felbukkanása más köntösben,

jön-jön, burjánzik elő, elpusztíthatatlan, és állandóan zsongat,

ami van, az felbecsülhetetlenül értékes minden érzékemnek,

és amit ebből felfogok, az végtelen minden irányban,

küszködöm, hogy megtartsam, de az idő kábulata lefűzi a tudatomról,

és amit el elmondok, az csak szegényes,

olyan, mint a földön fekvő ember, aki mellett elmennek a többiek.

Hóporral hintett lárvák birodalmat építenek a zsenge hajtások levelei alatt,

és nézem apámmal, hogy hova be nem bújnak a gyökerek, amelyek szétrepesztik

az emlékeink porló várát, hiszen tudtuk, hogy az ösvények a virágbibék nyúló nyákja

mentén kanyarognak, és a lépteink részegen szökdelnek ebben a pompás varázsban.

Tekints le rám, szemnek szelíd,

hogy tudatom forrása megdermedjen zúzmarádban,

hogy telhetetlenségem bongása elhalkuljon harangjaid szavában,

hogy aggodalmam hűtlen legyen hozzám végre ringatásodban,

és hogy dühödt ráncaim kisimítsd üdén lenge fuvallatoddal.

Nehogy bárcsak

Lomhán hullottam ebbe a halomba,

tompán döccentem az aljzatokra,

pöfetegként tágulva simultam a mennyboltba,

ahogy a magzat nő a méhburokba.

Van-e olyan, ami gyors?

Van-e olyan, ami hirtelen akar mindent?

Van-e olyan, aki nem hisz a mosolynak?

Van-e olyan, aki az évekkel együtt rohanni képes?

Van, ezer van!

Tömkelege a keresgélőknek, és a csalárd módon

sajátjuknak vélt úton tapodóknak,

a hívságokhoz tapadóknak,

és az önmagukhoz nem eléggé szigorúknak.

Csöppnyi lányom tanít, hogy hogyan szűrjem magam magamba,

ő sugallja azt, hogy mi a selymességes pöfeteggomba.

Csak nehogy elfeledjem azt, amit tudok,

és bárcsak elfelejtsem azt, amit tudok.

Ebben, és csak ebben lengek szabadon,

és ebben, és csak ebben, pangok rabságomban. 

Izzó kérgű fák között

A lét fontosabb a kimondott és megvallott tanoknál,

ahogy a szépséges gyöngyök is csak selyemfonálon ragyoghatnak egymás mellett,

csak hullámfodrozódás, avagy a távolban zengett éji dal foszlánya a tudat

a fentebb és beljebb sziporkázó végtelen titokhoz képest.

A kuvikfiókák is hordozzák magukban óriásgyík őseik vonásait.

A figyelem megtorpanás, ahogy a csobogó patak jéggé dermed,

de folyton ott a megállapíthatatlan, a kideríthetetlen,

de mégis megpillantható, mint a zúzmarán szétszóródó napsugár.

Ó, és nekünk adatott az élmény, hogy barangoljunk az izzó kérgű fák között,

hogy kórók hasogassák bokáinkat, ahogy tapodunk a finomságos porban,

és foghatjuk egymás kezét, hogy hordozhassuk a mosolyokat és a könnycseppeket,

ahova akarjuk, és megcsalhassuk őket, letagadhassuk őket és dédelgethessük őket,

amíg ki nem siklanak remegő ujjaink közül halálunk közeledtével.

Elcsendesedett

Az elcsendesedés nem az elmúlás,

és nem is a halálvágy, nem az öngyilkosság,

vagy nem az önkárosítás.

Az elcsendesedés nem visszavonulás,

és nem is bezárkózás, nem a távolságtartás,

vagy nem a hallgatás.

Az elcsendesedés nem a némaság,

és nem is a gyávaság, nem a feladás,

nem is az elkeseredés, nem a megrettenés,

vagy nem a tagadás.

Az elcsendesedés talán alázat,

a mindennapok zajának dallamára lejtett, láthatatlan tánc.

Ha az elcsendesedett szemébe nézel,

ott láng lobog, és onnan az erős megtartás sugárzik

örvényszerűen kavarogva, és a mennyei kürtök

zengésére váltakozva, ahogy a távoli bolygók

keringenek egymáson csodálkozva.

Közületek sokan hegyekre másznak,

hogy megpillantsák a nyugalom vonulását,

mert a lenti izgatottság kápráztató

varázsát nem állhatják, és megrázkódnak.

Az elcsendesedett  ezzel szemben mindig ott zsibong

a forgatagban, és mégis a csillagok közé hág.

Néhányan közületek az erdőkbe zarándokolnak,

hogy megfigyeljék az élet kibontakozását,

és a létezés burjánzását,

mert a kinti sivárság kongásában

csak a kínzó szűkölködést tapasztalják.

Az elcsendesedett mindezek dacára

magába szívja a nyomor dohos páráját,

de a belül izzó palotájában zavartalanul

ott honol a pompázatosság.

Nyár-lány-gyermek

A nyár nem a tengerparton van,

ahogy a nyár nem a tóparton van,

a nyár a szívemben van, vagy inkább ott sincs,

mert a nyár mindenhol van, ha bekövetkezik.

De a nyár nem következik be,

mert nem pillantásszerű a nyár eljövetele.

A nyár nem időben van, hanem a nyár valamelyest mindenkor van.

A nyár nem térben van, hanem a nyár valamelyest mindenhol van.

Mindenkor és mindenhol, de nem csak ezen a bolygón.

Ezt nagyon jól tudják azok, akik valaha elrepültek innen, és visszatekintettek.

A nyár nem csak rajtunk kívül van, hanem benne van

a gondolatainkban, vágyainkban és bánatunkban.

Néha még arra is áhítozunk, hogy bár ne lenne nyár, a nyár mégis ott van.

Néha ki tudjuk mondani, hogy soha többet ne legyen nyár, a nyár mégis ott van.

Ha a bolygót elpusztítanánk - ami persze lehetetlen - akkor is lenne nyár,

ott lenne a sóhajokban, ott lenne a csillagokban,

és ott lenne a sóhajok és a csillagok közötti kapcsolatban, az útban.

És ki lehet az, aki a nyarat kitalálta?

Aki a nyár írmagját a fejünkben megalkotta?

Aki elsuttogta, hogy a mosoly, a derű és a nyár egy láncolat?

A lány éppen úgy van, ahogy a nyár.

És a gyermek is éppen úgy lehet csak, ahogy a lány.

Jobban teszi, ha nem tud többet, aki ezt és az ehhez hasonlókat tudja.

Régi séta

A régi úton végigmenni már nem akkora élmény.

A régi úton végigmenni a véreiddel ragyogóbb élmény.

A régi út önmagában nem a régi út, az élményekkel teli.

Az élményekkel teli régi út inkább önmagad vagy, mint maga a régi út.

A régi út nem csak a tiéd.

A régi út mindazoké, akik valaha végigmentek rajta.

A régi úton köszönnek a kövek és megölelnek a fák,

az illatok pedig a legédesebb titkaidat csiklandozzák.

A régi út maga az áradás,

a régi út a bevezetés, ahogy az első csók

a gyermeked szeme fényének egyik korai hírnöke,

a régi út is azt üzeni, hogy mi lesz veled,

amikor örömön és bánaton túl elmerülsz

a csillagrengetegben.

A régi úton tett minden séta azt jelenti, hogy szabad vagy,

kár a múltban hánykolódnod,

mert a jelen fodrai között szétoszolhatsz,

hogy a jövőben katona és őr lehessél,

és a régi útról családodhoz hazatérhessél.

A legkisebb részecske pihéi

Az éji öböl partján, ahol szilaj szikrák ropnak és ropognak,

gyöngyöket szedeget velem pitypanghajú lányom az égről,

a hűsben, és a hullámok nem restek lagymatag csattogásukban.

Kis szemében a villanyos fodrok visszaüzennek, úgy, hogy csak én hallom meg,

és ő kacag, nyelveken suttog, amit csak a parányok beszélnek.

Rengő tincseit táncoltatja a szellős delej,

és ő megmutatja nekem, hogy melyik ragyogó csíraport

kell neki az mennyekből leemelnem.

Ha látja, hogy suta és ügyetlen vagyok, nem tétovázik,

megtalálja az utat a káprázatos gyémántig,

ami máris ott izzik a tenyerében,

és átvilágítja az ujjacskáit.

Az én feleségem hátán akkor tollgomoly lépked,

homlokához bagolyfiókák nyomják a fejüket,

nyakában a minden hercegek kincse csörren,

és a bordái között szárnyak bontakoznak,

jelezve, hogy a boldogságtól menten tündérré válhat,

mert a kisporonty lánya

az imént szüretelt lángból

éppen neki font virágcsokrot,

és úgy adja át,

hogy a legkisebb részecske pihéi is megrezzenek

e finom ihlettől és varázslattól hálaként,

és a tudósok a műhelyükben felfedezik őket végre,

és felém röppen ez a sóhaj,

a szívemben tücskök ciripelnek,

a talpamat hűshátú teknősök birizgálják,

a vállamon papagájok bólogatnak,

és a fülcimpámmal udvarolnak,

ez aztán a család, búgják.

Szörnyűség

Szörnyűség honol a világegyetemben,

itt lakik.

Megtörténik, és nem lesz következménye, se ára, se tanulsága, és emléke sem.

Mert a világ nem pusztul el csak úgy.

A dolgok tovább mennek.

Először végignézed a szörnyűséget.

Nem jelentéktelen ez.

Szembesülnöd kell azzal, hogy létezik.

Ennek ára van, be kell szűkülnöd valamelyest.

Aztán veled is megtörténik.

Hogy tovább tudj létezni, túl kell éljed,

és a többiek semlegességéből

és a részvétlenségből

eredő kínodat le kell nyeljed.

Ez beteggé tesz.

Más leszel a mozgásodban, a táplálkozásodban,

az alvásodban és az álmaidban is.

Aztán a gyermekeddel is megtörténik.

Nem akarod, és nem tudod elfogadni,

de aztán mégis te magad is

megteszed a gyermekeddel

ugyanazt a kegyetlenséget,

amit te kaptál arany gyermekkorodban.

Pedig ez csak olyan,

mint amikor a hártyásszárnyúak

kikelnek a bábjukból,

párzanak és felfalják egymást.

A holdat azonban mindegyikük egyedien látja.

A vizek páráiban mindegyikük úszik.

Ők is, te is.

Te is a része vagy a kavargásnak,

te is gyötrelmekben gyökerezel,

és belőled is fakadnak kínok.

Így volt.

Eltemeti őket

Aki költőnek érzi magát, az elmondja, amit lát,

szabadságot érez, és végül megcsúfoltatást.

Aki költőnek hiszi magát, az megosztja a tanulságot,

a végtelenbe fonja magát,

mégis kínok között hagyja el az észlelt világot.

Aki költőnek hirdeti magát, az nyomorral harcol,

és dacol a szörnyek lehelet-lángjával,

nem remeg meg a hallatlanok sugalmazta fagyban,

végül száraz nyárfelevélként hull alá.

Ó, az igaz költő táncol az ifjúsággal,

bólogat a zene érverésének ütemére,

a szívét koncként keselyűknek dobja.

A vak költő szemében fény csillan,

buta káromkodás,

suta álmodozás,

bénító hevű tivornyákban fürdik,

mint a gombász, tudja, hol terem a varázs,

de mikor megkaparinthatná, rútul kirabolják.

A bölcsben mindez ott parázslik,

korán ébred, lankás ösvényeken lépked,

elmerül a csillagokban,

inkább nem szól semmit,

ha megismeri a régi gondolatait,

eltemeti őket, és megelégszik.

Életöröm

A csoda káprázatos, mert velem együtt kavarog,

a csoda fenséges, mert visszatükröződik bennem,

a csoda lélegzetelállító, mert megértem és fel tudom fogni,

                ugyanakkor nem tudom megfogalmazni igazi mibenlétét,

a csoda hihetetlen, mert megingat, és ledönt minden megmerevedett szabályt,

a csoda teremtő, mert új köntösben tárja fel a valóságot,

a csoda éltető, mert erőt ad, bölcsen bizonyítván, hogy van kapcsolat a gyökerekkel,

a csoda vigasztaló, mert bánatkönnyeket apaszt, és boldogságkönnyeket fakaszt,

a csoda örök, mert felbukkanásával önmagát igazolja, így egyesítve a teret és az időt,

a csoda jelen van, hiszen a szem képes a meglátására, a forrongó szív pedig vele ragyog,

a csoda igazságos, mert nincs tekintettel a kiválasztottakra, csak a szorgalomra,

a csoda üde, mert megnyilatkozik a buzgalomnak, de az önkény eltakarja,

és talán csoda az is, ahogy a gyermek örül a csillagoknak.

A tanítás lerombolása

Kezdetben nem is volt tanítás,

hanem a tanítás egy volt az észlelt valósággal.

Az észlelt valóság ott honolt közöttünk,

és mindenki tudta, hogy ott honolt.

Nem volt fergeteges, és mégis fergeteges volt.

Nem volt varázslatos, és mégis varázslatos volt.

Nem volt iszonyatos, és mégis iszonyasztos volt.

Nem volt bizsergető, de mégis a halálig bizsergetett.

Annyira bizsergetett, hogy tovább kellett adnunk,

és ti azt hiszitek, hogy visszajövünk, és figyelünk titeket,

hogy mennyire ismeritek a mi észlelt valóságunkat.

Pedig nem jövünk vissza soha, sajnos nem térünk vissza közibétek.

Ezért ti sem láthattok minket, és mégis láttok.

Ti nem láthatjátok a mindent, és mégis megjelenik nektek.

Az ősi tanítást a félelemmel leromboljátok,

igen, az ősi tanítást összekuszálhatjátok, mert irigyek vagytok.

Azonban az ősi tanítást tovább építitek, éppen azért, mert éltek.

Építésetek és pusztításotok ellen a holtak semmit sem tesznek.

Semlegesek.

A szarka tanítása

Ezt láttam ezen a világon,

és amiért ezt láttam ezen a világon, azért vagyok én én,

és amiért én én vagyok, az a legnagyobb harc.

Amikor azt hiszed, hogy jössz vissza a harcból,

valójában akkor indulsz a legnagyobb harcba.

Ezt láttam ezen a világon,

és amit láttam, továbbadom,

hogy vígan élhessetek.

A szakra színe, mint a hóé,

de nem egészen az éppen lehullott hó ez,

hanem a szépen letaposott hó, ami már majdnem jeges,

de még mindig puha.

A szarka színe, mint a széné,

és éppen olyan szén ez, amivel tüzelnek,

mintha összetört szén lenne, aminek a szélén,

ősi barázdák vonulnak, amelyek lenyomatai az ódon lénynek,

ami korszakokkal az élete vége után elszenesedett,

és mindezen a szívárvány színei is látszanak,

és visszatükröződik az algaaljú tavacska derengése,

és a csillagfényes égbolt dermesztő mélysége.

Ó, és ez csak a szarka színe,

és én ezt láttam, hirtelen megértettem a szarkát.

Olyan csoda ő, hogy menten én is szarkává akarok válni, de nem lehet,

és ezért meghajlok előtte, és megköszönöm a tanítását.

Virágaink kelyhében

Ahol én járok, az a múlt.

Ahol az én szekerem gurul, az a bejáratott út.

Ahol én szökdécselek, az a titokzatos és varázslatos út.

Én azt hiszem, hogy jártam már ott, de úgy tudom, hogy rá sem tettem a lábam.

Ez bizonyítja, hogy a tudás véges és felülmúlható.

A tudással szerzett ismeret megvakult, többet ér a sejtés.

Serényebb, szerényebb.

Igen,jártam ott, a múltbéli úton, még annak előtte,

hogy megszülettem volna.

Más kornak kölykeként lopakodtam arra.

Máshogy öltözködtek az emberek.

Más szavakat használtunk.

De ugyanúgy lépkedtünk, ugyanúgy daloltunk, és ugyanúgy sóhajtoztunk.

Harangokkal a kezünkben, játszva bukfenceztünk, és nótáztunk.

Ott voltam a múltban, és az derengett nekem, hogy még nem születtem meg.

Valami emlékeztetett erre a tényre, de csak emlékeztetett,

ugyanis sokkal biztosabb voltam ennél abban, hogy a bejáratott úton járok.

Ugyanakkor elkápráztatott, hogy az út titokzatos és varázslatos is egyben.

Halkan hullámzó út, és súlytananul simogató út.

Ó, az út egy patakparton vitt engem,

a tavaszillatú napsütésben, amikor kibújik az,

ami korábban lelohadva pusztult.

És hallottam, ahogy mondják: „Íme, itt vagyunk!

Itt lapulunk a pitypangokban és az aranyesőkben.

Hintázunk a bodzában, az akácban és az orgonában.”

„Virágaink kelyhében ott honol  a gyermekkor,

de együtt lakik a forrongással és a bölcsességgel;

mindegy, hogy melyik nedűt iszod.

A nedű ragyog, és hozzád szól.”

Ragyogott az a nedű, ahogy hozzám szólt,

és én lefordítottam nektek azt, amit mondott.

Umba umba umbabam

Kiürültem, nincs bennem semmi sem, nincsen ami elzöngétlenítené a csengésem.

Az én énekem már azzal a dallal rokon, ami mindenütt hallatja magát.

Az én halálom már nem okozhat akkora változást, hogy nem akarhatnám.

Büszke vagyok, könnyeden, lebegve, mégis súlyosan, irdatlan tömeggel elsötétítem a napot,

így éppen én vagyok az, aki a ragyogásra homályt borítok.

A homályban ti csak botladoztok, akárhogy tapogatóztok erőtlen karjaitokkal.

Mintha csak bábuk lennétek: ha elestek, zörögtök, koppantok és recsegtek.

Ha én esek el, akkor nem kelek fel, mert a felkelés a nap sajátja.

Tudnotok kell, a napotok engedelmes, és nem bír akarattal.

Olyanok akartok lenni, mint a zúduló áradat,

vagy az az egyetlen cseppecske, amelyik egyhelyben marad?

Az áradatban nincs tudat, az áradatban nincs akarat,

és az áradatban kínos várakozás sincs.

Minden, ami tapintható, az áradat-létre törekszik.

A tudat éppen annyira adott, hogy fel tudjam fogni az áradatot.

A tudat nyitott, a tudat kivételes, és a tudat véges.

A tudott tudat elenyészik.

El ám!

Ezért az egyetlen igaz akarás a halálba vezet.

Beérem

Ahogy hullanak a nyárfák pihekönnyei,

és a kalászokon játszik a leselkedő fény,

a levegőben a lányom siklik utánam,

és kacag, csúfolódik,

ahogy még senki sem velem ebben a világban.

Felemelő lesz porrá válni,

az egésznek igazán a részévé nemesedni,

amikor nem lesz fogódzó az, ami látott,

és nem futok zátonyra az emlékeken,

hanem belesimulok a szellő sóhajába,

és az utánam jövők egy hajszálán,

egy pikkely alatt én leszek a sugallat.

Vagy az sem. Beérem.

A nem megfigyelés

Ó, ha a kies-sötét barlang mélyén két kő egymásnak koccan,

az a visszhangok miatt olyan, mint az égszakadás,

vagy mint egy irgalmatlan földindulás,

és az esetleges szikrák miatt olyan, mint az ősrobbanás,

vagy mint a megvilágosodás az illatos nyárfák tövében.

Felébred az, ami nyugodott ezidáig.

Pedig csak két kő koccant.

A jövendő olyan barát,

akinek a szeme a gyémánt erejével csillog,

és akinek a tanácsa arannyal keretez be

minden elcsigázott reményt.

Ahogy a jövendő a múlt tükörképe,

ugyanúgy rengi vissza az akarat kisebb csorbulásait,

és éppen úgy válaszolja meg a hit

minden ringó ingadozását.

Kisebbfajta bátorság az elmúlás utáni csendet jövőnek nevezni,

nagyobb bátorság az elmúlás utáni csend nyilvános tagadása,

és szinte végtelen bátorság az elmúlás utáni csend mindezek ellenére megvallott beismerése,

annak ellenére, hogy azt a csendet soha nem ismerheted,

és abba a csendbe kell beburkolóznod,

hogy tapasztalat nélkül oldódhass fel a nem-megfigyelésben.

A tücskök később jönnek

Vágtám lassú ütemére a fény az útra loccsan,

és mintha ott rebegne teknőstesttel,

csavargó csápokat növeszt, fémes páncélja mögül

kitekinget; és sejti, hogy az ősidők zúgása hallik,

amikor a mai fogalmainkkal azt mondhattuk volna,

hogy még semmi sem élt, semmi sem lélegzett, semmi sem szédült el,

és hát semmi sem kurjantott ide nekünk odaátról,

pedig igenis burjánozott akkor az, amit annyira keresünk, hogy meg nem pillanthatjuk,

holott igenis sóhajtott az, ami besző minket, és amivel örökké összesodródunk,

igenis ingott az a villámgombolyag, ami a fejünkben álcázott nyugalomban úszik,

és igenis üzent nekünk a kezdeti dübörgés,

a dübörgés, ami zordnak vagy bősznek van kikiáltva,

ahogy verejtékező orcáinkat is hűti a szorosan hullámzó szellő,

és ahogy a tücskök később jönnek, amikor a többiek már összecsomagoltak,

a kabócák lám, kitombolták magukat, a szarkák szárazra nyerregték torkukat,

a jegenyék és a hársak is elillatoztak, és csak híre van a levendula kirajzásnak.

Az újjáéledés

Minden mozdulatod bűvölet,

és minden gondolatod varázslat,

a távolból szólítanak búgó hangon,

és kihallod a dalukból, hogy régen vártak,

körülnézel, és körülötted angyalok állnak.

A nyakadban gyermek, a harmadik szeme fénylik,

és ugyanazt dúdolja, amit te ezidáig,

az angyalok legékesebbje a feleséged,

aki ápolt, ha betegség támadt,

aki ringott, ha a kedvtelenség miatt már apadt a reményed,

és mert akartad, most is veled tartott,

léptei mentén puhalevelű ibolyák virítanak,

hajában ékkövek rebegnek,

a vállán táncot járnak a tábortüzek,

a dereka termékenységet hirdet,

és csak azt suttogja, hogy szeret téged,

holott nem is nyílik a gyöngyház szája.

Felülről figyeltem

A repülőgépek nem szállnak,

és akik rajtuk ülnek, azok is csak be vannak zárva,

nem úgy, ahogy én voltam, amikor zsenge koromban,

felülről figyeltem az érzelmek forrásait,

míg egyhelyben lebegtem,

egy szinten,

a legmagasabb jegenyék legfelső leveleivel,

és úgy tekintettem le oda,

ahol éppen bugyogtak elő a vágyak a földből,

mintha paradicsom indák növekedtek volna

roppanóan üde gyümölcseikkel,

vagy mintha láva özönlött volna

a fáradt és szikkadt tájra,

ahol tombolt a só és a salétrom élettelensége,

de még a só és a salétrom is sziporkázást rejtett magában,

csak össze kellett zsugorítanom magam,

hogy velük táncikáljak,

és ezen a talajon telepedett meg az a közeg,

ahol én résztvevőként voltam képes járni,

ott gabalyodott ezer karom a többiek ezer karjába,

ott csomózódott össze a szívem magja,

és a későbbi rostok bilincsként csapódtak rája,

ott nyílt meg szemem gömbje minden irányban,

ott lett a szemem egészen olyan, mint egy naprendszeren kívüli bolygó,

mélyen zuborgó, hatalmasan úszó, titkokat rejtő feneketlen örvény,

ahogy a többieké is.